Hiányzol bátyám..

Lehet-e ennél szebben megfogalmazni az elmúlást? Te voltál a szavak nagymestere és fájdalmasan nagy űrt hagytál, minden igaz magyar ember szívében, aki érez valamit a hazájáért. Milyen kár hogy az igazság csak a mesében valósul meg? Ezért szeretem a meséket! Péterbácsi  Wass Albert: Ha eljön majd a nap

Ha eljön majd a nap, amikor meghalok: Ti ne gyászoljatok. Én mindig itt leszek, mindig közel leszek. Megtaláltok napnyugtakor, a vízimadár esti repülésében, egy galamb szárny-suhogásában, s egy bagoly huhogásában. Én itt leszek közel. Őrt állok az erdő csendje fölött és álmotok felett is őrködöm. Ha érezni akartok engem, lépjetek ki a természetbe, és álljatok meg valahol a csendben. Fák szelíd neszében, a suttogó nád halk zenéjében engem meghallotok.

Mosolyogjatok egy virágra, egy pillangóra, egy kis madárra. Egy pislogó csillagra a messzi láthatáron, míg az estnek árnya köröttetek lassan bezárul. Csak mosolyogjatok és én az öröklét ragyogásában visszamosolygok rátok.

Új székely ballada

Wass Albert: Új székely ballada

Valahol egy messzi hegyen

öregasszony megyen, megyen,

vállán batyu, kezében bot,

hajlott a dereka, hajlott,

a dereka fáradt, hajlott.

Valahol egy messzi hegyen

Édesanyám megyen, megyen,

megyen a fia elébe,

könnye hull az út kövére,

könnye hull az út kövére.

Édesanyám, jaj megálljon!

Felleg rí a láthatáron,

benne zokog egy üzenet,

hogy én haza nem mehetek,

hogy elibém ne is menjen,

hogy engemet ne is várjon,

itt halok meg idegenben,

sötét orosz pusztaságon...!

De valahol egy messzi hegyen

egy öregasszony mégis megyen,

nem hiszen a fellegeknek,

nem hiszen az üzenetnek,

nem hiszen az üzenetnek.

Fölmegyen a határhegyre,

feltekint a fellegekre,

megettük az Istent látja

s belekezd egy imádságba,

egy bánatos imádságba.

És csak áll fönt, áll a hegyen,

felleg jő és felleg megyen,

imádságát mondja, mondja,

benne sajog féltő gondja...

S meglátja az egész világ:

azt az imát addig mondja,

addig mondja, míg a fiát

mégis hazaimádkozza!

Aki hiányzik...

Az Otthon-fa

Vén bükkfa volt, szíjas, kemény.
Úgy állt az Úristen előtt,
mint aki már sokat látott.
Sokat látott és belenőtt
viharba, télbe, küzdelembe
már évszázadokkal ezelőtt,
úgy állt az Úr színe előtt.

Valami nyugtalan viharkamasz
egy éjjelen
valahogy fél kézzel odakapott.
Az öreg jajdult egy nagyot,
megremegtek a fák és a hegyek.

Reggel, mikor vadászni mentem,
ott feküdt. Átléptem rajta.
S néhány nap múlva megjegyeztem,
hogy a fától még csak éppen
tízpercnyi gyaloglás hazáig.
Így lett otthon-fa a neve.
Forró nyárban, dermesztő télben
ha törzsét végre átléphettem,
jó meleg érzés ömlött szívemre
fárasztó gyaloglás után:
már csak tíz perc az út hazáig.

Az erdő testén borzongás fut át.

Isten, add, hogy bujdosásom
így végződjék egy szép napon:
roskadjak én is le az útra,
tettől, tudástól gazdagon,
maradjak ott nagy reményjelnek,
hogy bárki, aki haza vágyik
s átlép felettem gondtalan,
úgy mondja halkan, boldogan:
már csak tíz perc az út hazáig.

Álmodj szépet

Álmodj szépet

Valahol, távol nagyon-nagyon messze,
Hol a csillagfények születnek meg este,
Létezik egy egészen aprócska kis ország.
Az a hely, ahol az álmainkat írják.
A szép álmokat kis zsákocskába varrják,
S aztán a kis manók mind-mind széjjelhordják.
Viszik a világ mindegyik részére,
S ráhintik az alvók lehunyt szemére.
Egy álommanó majd hozzád is elér.
Zsákját leteszi, s beledugja kezét.
Belemarkol a finom tündérporba,
Hogy a csillámokat a szemedbe szórja.
Aprócska kismanó, vajon hol lehet?
Nem látod őt, de hallod, ahogy nevet.
Óvatosan a homlokodon lépked,
Simogatja arcod.
Ugye Te is érzed?
Kicsiny manó, tenyerét kinyitja,
S az álomport róla szemeidbe szórja.
Mosolyogva nézi, amint lehunyod őket,
És füledbe súgja: Álmodj nagyon szépet!

Cserényi Zsuzsánna Hoztam neked…

Cserényi Zsuzsánna Hoztam neked…

Cserényi Zsuzsánna Hoztam neked…

Hoztam neked napot,
Hogy fényben lehessél.
Hoztam neked szellőt,
Hogy szárnyra kelhessél.

Hoztam neked vizet,
Hogy soha ne szomjazzál.
Hoztam lágy kenyeret,
Hogy azzal táplálkozzál.

Hoztam neked békét,
Néhány szóvirágot,
Hogy elűzzék mellőled
A szomorúságot.

A legvégére pedig
Csak önmagamat hoztam,
S fele barátságom,

A másik fele itt van.

Erre nagyon összeszorult a szívem....

Wass Albert

Vigasztaló levél, magyarok földjére

Jézus zsidó volt és zsidók voltak

kik fölszegezték a keresztre

De Isten-voltát reánk hagyta 

emberséges emberekre. 

Bár latroké ma a világ 

s annak minden rablott pénze: 

sem az arany, sem az ezüst 

nem váltható békességre! 

Zűrzavar van ma a földön, 

istentelen lopás, csalás. 

De akik ezt reánk hozták: 

azok számára nincs maradás! 

Gonosz a gonoszság bére, 

ki szemetet vet: gazt arat. 

Elpusztul mind aki hitvány, 

csak a becsületes marad. 

Mert a derék embert Isten őrzi 

s Ő bünteti a bűnösöket! 

Bár Isten malma lassan őröl, 

de felőrli a szemetet! 

S lesz Krisztusban békessége 

annak, kinek lelke tiszta, 

s mindaz, ami rossz volt s elmúlt, 

nem tér többé soha vissza. 

Szeretet s nem gyűlölködés, 

tisztesség és nem csalás: 

a magvető munkájára 

ez hoz csupán jó aratást! 

Tanulj ember, tanulj magyar, 

az élet ma oskola! 

Ki szeretetből levizsgázik, 

annak lesz csak jó sora! 

A hitványat, mint a pelyvát 

jóféle szél tova fújja, 

míg az igazat megőrzi 

az Úristen akarata. 

Egyszerű kis versikémet 

vidd el jó szél szép hazámba, 

hogy aki szavát megérti,

legyen annak vigaszára!

Őri István verse

Őri István: Álom-ének

Az álmok tengere furcsa szerzet

ott lélek léleknek üzenhet,

s szív vallhat szívnek szerelmet.

Ott minden - mi itt nem - lelhető

ott vagyunk Isten is - világot teremtő.

Az álmok világa furcsa szerzet

az álmokban virág vall virágnak szerelmet

az álmokban, ki' van, mind angyalok

fejükön fénylő tündér-glória ragyog.

Az álmokban ritkán van szenvedés

s ha fáj is, mit élsz - jön az ébredés.

Az álmokban zöld a fű, és minden vidám

az álmokban mindig süt a nap,

mint szép őszi délután,

amikor Ő jött feléd,

megfogtad szép kezét,

s azt hitted, mindez örök... -

Az álmokban így van mind' -

a valóban mögöttünk az Élet sündörög.

De sebaj! újra itt az éj,

csukd be szép szemed,

álmodj és remélj!

Tudd meg fiam...

Kedvenc udvari költőm,
Alexandrosz verse

Tudd meg fiam...

Hát tudd meg fiam, érdekes
jószág mind az asszonyfajta,
hallgass rám, és ne azt nézzed
hogyan leng a szoknya rajta.

Nagyapám a nőkről mesélt,
s mivel látta, érdekel,
úgy gondolta itt az idő,
hogy tanácsokkal lásson el.

Ha megnősülsz majd kisfiam
szelíd asszonyt hozz a házhoz,
ki nem pöröl, véletlen se
hasonlítson nagyanyádhoz.

Itt megállt, majd suttogóra
fogta hangját úgy beszélt,
kényes volt a téma immár,
de ismertem a tanmesét.

Panaszkodott, tekintete
az üres udvart pásztázta,
de vesztére, mert nagyanyót
a háta mögött nem látta.

Mit mesél itt kend, vén bolond?
A gyereket eltanítja,
másra lenne gondja inkább!
A kaput ki hagyta nyitva?

Okításom kudarcba fúlt,
s az öreg nyakát behúzva
indult, hogy a nyitva hagyott
kaput becsukja újra.

Az igaz szerelem tükre...

Az igaz szerelem tükre

Elfelejtett mesék között
magányra rajzolt ablak,
pillantás a végtelenbe,
nekem Te most már az vagy...

Rólad mesélt a vágy, tudom,
s a fázós éjszakákon
takaróm lett a képzelet,
ha messze vitt az álom.

De most végre megleltelek
s a felmorajló csendben
szilánkokra tört a bánat,
s én újra boldog lettem.

Szivemben most már dal fakad
mint égig érő ének,
s úgy fonnak körbe napjaim
mint boldog, szép igéret.

Szerelmem tükre két szemed,
s vágyam benne úgy ragyog
mint ahogyan tündökölnek
éjidőn a csillagok...

Alexandrosz verse

Elindul újra a mese...

Elindul újra a mese!
Fényt porzik gyémánt szekere!
Minden csillag egy kereke!
Ezeregy angyal száll vele!
Jön, emberek, jön, jön az égből
Isten szekerén a mese!

Karácsony készül, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek ujra gyermekek,
hogy emberek lehessetek!

Vigyázzatok! Ez a mese
már nem is egészen mese.
Belőle az Isten szeme
tekint a földre lefele.
Vigyázzatok hát emberek,
Titeket keres a szeme!

Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni,
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.

Mert rút a világ, fekete.
Vak gyűlölettől fekete.
Vak, mint az emberek szeme:
az égig sem látnak vele.
Pedig az égből lefele
porzik már Isten szekere!

Minden csillag egy kereke,
ezeregy angyal száll vele,
az Isten maga száll vele
és csillagtükröt nyujt felénk,
mesetükröt, a keze.

Szent tükrébe végre egyszer
Pillantsatok tiszta szemmel,
tiszta szemmel, Istenszemmel
milyen szép is minden ember!
Minden ember szépségtenger,
s mint a tenger csillagszemmel
telve vagytok szeretettel…!

Tagadjátok…? Restellitek…?
Elfordulnak fejeitek…?
Megvakultak szemeitek…?
Szépségteket, jóságtokat
nem érzitek, nem hiszitek…?
Csillaggyertyák fénye mellett
Isten elé nem viszitek…?

Akkor bizony rútak vagytok,
szegények és vakok vagytok,
ha szépek lenni nem akartok.
De még így is, szegényen is,
rútan, vakon, mégis, mégis
Isten gyermekei vagytok!

Rátok süti fényes szemét,
elindítja fényszekerét,
jó emberek játékszerét.
Milyen kár, hogy áldó kezét
nem érzitek, nem nézitek
s nem hiszitek már a mesét.

A rút világnak gondja van,
minden embernek gondja van,
a sok angyalnak mind gondja van
s az Istennek is gondja van,
mert mindenekre gondja van.
S így múlik el a szép s a jó
az ember mellől, nyomtalan.

-

Wass Albert: Karácsonyi versek II.

-

Az ilyen versek hozzák helyre a lelkivilágomat,

s bár most nincs karácsony,

mégis szükségünk van a szépre és a jóra!!

A ló,a veréb és a macska...

Az udvaron áll a ló
és zabot ropogtat,
a hátuljánál néha
citromot potyogtat.

Ezzel a termékkel
küszködik a veréb
az egyiket éppen
most görgette odébb.

Jól megküzdött vele,
s most csipeget rajta,
majd rohan egy másikért,
mert válogatós fajta.

Az öreg macska lapul,
figyel néma lesben,
nézi, hogy a veréb
milyen telhetetlen.

A cirmos azon töpreng,
a veréb finom falat,
míg a jövendő zsákmány,
már új adagért szalad.

A ló hátulja alatt
ügyködött a veréb,
és hát sajnos nem ment
éppen akkor odébb.

Az égből hullott alá
a nemes matéria,
és imígyen esett
meg a tragédia.

Lócitromtól beterítve
ficánkolt a veréb,
átkozódott, mert az anyag
csípte is a szemét.

Míg így ugrándozott,
ott termett a macska,
s úgy ahogy volt, mindenestől
egyszerre bekapta.

Most a macska hálás,
a gazda lovának,
a tanulságot mindenki
vonja le magának.

Kormányos Sándor verse

Ahogyan a tücsök hegedül...

Magam ajánlottam fel, hogy előszót írok Kormányos Sándor

most megjelenő harmadik verses kötetéhez.

Reménykedtem, hogy elfogadja tőlem, ezt a szándékomat,

mert ez számomra is megtisztelő feladat!

Ha valaki kezébe veszi ezt a verses kötetet, azonnal megfeledkezik

a világ minden bajáról, és egy valós érzelmi alapon nyugvó, szép

rímekkel és ritmusokkal teli, szinte mesebeli, de mégis valóságos

világban ébred fel.

Oly kevés már a tiszta magyar szó, és olyan ritkán vesszük észre

a szép magyar tájakat, növényeket, állatokat. Ugyanilyen könnyen

megyünk el az érzelmeink mellett is.

Pedig ezekre mindannyiunknak szüksége van!

Nem kell különösebb szakértelem Sándor verseinek megértéséhez,

mert az írásai magukkal ragadnak és önmagukért beszélnek!

A költő úgy bánik a szavakkal, mint mester a hegedűjével, és talán

ezért is ajánlottam a kötet címének,

" Ahogyan a tücsök hegedül..."

Egyik verséből vettem ezt az idézetet,

"Hallgatom és gyermek vagyok,

kit friss tejjel itat nagymama,

bütykös kezével a kezem fogja,

s én sírok, ne engedjen el soha."

Bizony Sándor, mi meg azt mondjuk, hogy

Ne hagyd abba soha!!!

___ . ___

Most kiragadtam pár versét a készülő kötetéből,

fogadjátok szeretettel!

Tücsök sír...

Tücsök sír az éjszakában
hangja messze jön velem,
kóbor álmok,vágyak útján
zeng fülemben szüntelen.

Búval-bélelt tücsöknóta
benne sír a nyár,a rét,
s minden fájó tévedésem
benne zengi énekét.

Nyári reggel

Rezdül a szél,mint hosszú sóhaj
lüktet a fákon lágy remegés,
hajnali csendű kis levelek közt
zizzenő szárnyú zöld lebegés.

Álmosan bomlik fátyla a ködnek
gördülő könnyét törli a rét,
fénysugarakká szökken a harmat
ritkuló pára jelzi helyét.

Friss kacagással zendül az erdő
kék mosolyát ha szórja az ég,
kerge rigókkal szárnyal a reggel
szárnysuhogástól csattog a lég.

Fénysugarakban fürdik a dallam
dúdol a hangja zümmög a rét,
méheket zsongat röptet a szélbe
messzire hordva a nyári zenét.

Barka

Fűzfa hajlik
víztükörre
selymes fényű
barkaág,
hosszú szoknya
fűzfa éke,
lebben rajta
száz virág.
Fodra ringat
kényeskedve
lágyan rezgő
új csodát,
s víztükörben
fűzfa nézi
gyönyörködve
önmagát.

Kormányos Sándor verseiből válogattam.

A Törvény

Kormányos Sándor és Juditti közösen írt verse
(2008. augusztus 28-30.)

A nyár tüze foszlott lomha füstté
majd köddé lett a pillanat,
s görnyedten álló fák siratták
az avarba hullt, holt nyarat.

Árván maradt
egy kis levél -
kapaszkodik,
Ő még remél...

Már zeng a mélabú őszi húrja
a réten száraz tört virág,
s az égen messze ködbe veszve
elhúznak mind a vadlibák.

Bár társtalan
nem adja fel -
kapaszkodik,
de múlni kell...

A fák alatt súlyos csöndbe rezdül
ritkuló lombok halk nesze,
délutánra már megfakul a fény
és minden megfakul vele.

Színét veszti
sárgul szegény -
kapaszkodik,
bár nincs remény...

Ó múlni kell, hisz majd mind lehullunk
a rőt avarba fénytelen,
az idő lásd, törvényt ül felettünk,
reánk hajol a végtelen.

Megcsalta őt
a tünde nyár -
kapaszkodott,
de vége már.
Avarba hullt reménytelen,
s reá hajolt a végtelen.

Váci Mihály

Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
- valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
- s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
- s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
- minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
- minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,
- a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
- az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
- mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
- mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
- a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
- a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
- felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
- talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
- ,,Valahol! Valamikor! Valami!''
Hitték a bölcsek, hitték a hívők,
- mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!
- s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
- minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
- minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol...

A kiscsikó

Bohókásan ugrándozik
a kiscsikó a réten,
apró sörénye zászlóként
lobog, lobog a szélben.

Fel-felugrik, nyár illatú
fűben hempereg tovább,
riadt szemű tücskök lesik
a jövendő táltosát.

Szines pillangó után kap
mely illan a légen át,
s úgy megijed, hogy a csikó
orrán hagyja hímporát.

Meglát engem, hozzám üget
kíváncsian vizsgálgat,
talán játszópajtást remél,
akivel majd jót játszhat.

Tágra nyílott szeme tükrén
megcsillan a napsugár,
halk rebbenő hangot hallat
míg előttem álldogál.

Megsimítom puha orrát,
lám nyihogva elszalad,
üldözőbe vesz egy lomhán
felröppenő madarat.

Bohókásan vágtat át
a kiscsikó a réten,
kócos sörénye zászlóként
lobog a nyári szélben.

Kormányos Sándor verse

Kalitka, ha nyitott

Kalitkában van,
pintyőke otthona,
nyitva van az ajtó,
de nem repül soha.

Ételt adnak neki,
friss vizet, szeretetet,
itt nem bántja senki,
ő már hazaérkezett.

Megvédik őt a rácsok,
ragadozóktól távol,
itt kerülik a gáncsok,
hát éden ez javából.

Az ajtóra fittyet hány,
csicsereg vidáman,
nem tudjátok milyen,
egy nyitott kalitkában.

Nagy Krisztína verse

Nyári emlék

Estefelé

Estefelé a hűvös szélben
tikkadt levelek bújnak el,
s a görnyedt fák az égig érnek
mint megannyi furcsa jel.

Estefelé a hűvös szélben
madárfészek ring a fán,
benne apró madár piheg
elbágyadt még délután.

Hosszú,és meleg volt a nap
bokrok alá bújt a csend
déltájban a lombok alatt
az árnyékban megpihent.

De délután már talpra szökkent
és kitárta karját a szélben,
s a bágyadt tücskök felriadtak
a fűszálak tövében.

Hosszú,és meleg volt a nap
de fellélegzett már a táj,
s a fák közt szürkén meglebbenti
köpönyegét a félhomály.

Kormányos Sándor verse

A régi úton

Már ősz lopódzik a tájon át
kutatva hajdani árnyakat
s az erdei úton a múlt porától
lepve, egy emlék átszalad.

Gyermekkoromban sokszor jártunk
apámmal itt a fák alatt
át az erdőn,amiből sajnos
mostanra már nem sok maradt.

Ballagtunk és csodálva néztem
fent a zöld lombok sátorát
a fejünk felett összeborulva
egymásba fonták ágaik a fák.

Kézzel fogható volt a csend
a nyugalom szinte ránk hajolt,
mentünk az úton,apám meg én
s a külvilág zaja messze volt.

Ma már csak emlék a régi erdő
és álom,hogy apámmal ballagok
ő elment,egyedül hagyott az úton
s már messze jár mint a csillagok.

Most ősz barangol át a tájon
hullott levelet hord a szél,
a régi úton ketten megyünk,
ballagunk,a fiam meg én.

Kormányos Sándor verse

Ráhagyatkozás

Most, hogy kiírtam magamból mindent,(egyenlőre) amit ma akartam,

valóban átadom magamat a ráhagyatkozás élményének!
Igyekszem ennek egy kellemes zenei élményt
is biztosítani, mert akik végigolvasták a mai bejegyzéseimet
azok megérdemlik ezt a pár kellemes percet!
(zenelejátszó panelt kérem bekapcsolni ebben a rovatban)

Olyan szép ma minden,
velem van az Isten,
mező, a fű, a fák,
békém karolják át.

Olyan fényes minden,
és egy felhő sincsen,
élek, nem álmodom,
angyal ül vállamon.

Olyan örök minden,
szívem ül a kincsen,
csodás és jó nagyon,
és hagyom, és hagyom...

Paudits Zoltán verse

Lennék...

Lennék virág, kit csókkal
ébreszt hajnali sugár.
S illatának bölcsőjében
megpihen a nyár.

Patak lennék, víg csobogó,
gyémánt vízű tiszta,
Kiben arcát meríti a vándor,
égő szomját oltja.

Harang lennék, aki
hitét dalolva hírdeti,
Oltárokról száll az égig,
hű reménye élteti.

Csend is lennék
mély néma csend.
S ami bennem szólna,
álmok húrján örökké,
hangtalan dalolna.


Tóth Juli verse