-
2015. február 16., hétfő
2014. december 2., kedd
2014. november 12., szerda
2014. november 5., szerda
Kinek mi az érték?
Kinek mi az érték?
A világ csodálatos és az emberi szem arra való, hogy észrevegye.
Van akinek a csillogó ékszerek, gyönyörű ruhák, szép, ház, nyaraló a fontos,
de van akinek a boldogsághoz ettől kevesebb is elég.
Mi lenne az?
Hát a szeretet, mert enélkül birtokolhatod a világ minden kincsét,
mégis boldogtalan leszel.
- Ady Endre -
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet. Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
Őrizem a szemed
Már vénülő kezemmelFogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet. Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
- Petőfi Sándor -
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet. Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
SZEPTEMBER VÉGÉN
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet. Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Radnóti Miklós: KÉT KARODBAN
|
||
Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem. |
Hegedű
Velem van már évek óta,
falon függő néma bánat,
idézgeti csillagok közt
hegedülő nagyapámat.
Ütött-kopott hegedű ez
kézbe senki nem veszi,
pedig mennyit simogatták,
becézték, s most por lepi.
Körtefából faragta egy
mester, ki már rég halott,
ő álmodott bele annyi
szívhez szóló dallamot.
Nagyapámé lett a hangszer,
búsulásban társa volt
mindig, mikor kézbe vette,
sírt, zokogott, úgy dalolt.
Az öreg prímás messze ment,
elhalkult a nóta rég,
de hegedűje itt maradt,
s mesél róla néha még.
Velem van már évek óta,
falon függő néma bánat,
idézgeti csillagok közt,
hegedülő nagyapámat.
falon függő néma bánat,
idézgeti csillagok közt
hegedülő nagyapámat.
Ütött-kopott hegedű ez
kézbe senki nem veszi,
pedig mennyit simogatták,
becézték, s most por lepi.
Körtefából faragta egy
mester, ki már rég halott,
ő álmodott bele annyi
szívhez szóló dallamot.
Nagyapámé lett a hangszer,
búsulásban társa volt
mindig, mikor kézbe vette,
sírt, zokogott, úgy dalolt.
Az öreg prímás messze ment,
elhalkult a nóta rég,
de hegedűje itt maradt,
s mesél róla néha még.
Velem van már évek óta,
falon függő néma bánat,
idézgeti csillagok közt,
hegedülő nagyapámat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)