Váci Mihály

AZÓTA


1945. május nyolcadikán végetért a második világháború.
Új időszámítást vezettek be.
Meghirdették a világbéke korszakát.

És azonnal nekiláttak.

Fogságba terelték a különböző közkatonák millióit,
százezreket őriztek a világ annyiféle megfigyelő táboraiban,
tízezreket vetettek börtönbe a béke glóbuszán,
kémek és ellenkémek, árulók és hitvallók
százait ítélték el történelmi ragyogású perekben;
tökéletessé tették a tudomány lehazárdabb felfedezését,
kidolgozták a totális csapás és ellencsapás
biztos rendszerét, felülmúlhatatlan eredményeket
értek el a vegyi fegyverek, a napalm,
a bénító, a lombtalanító, a szikesítő eszközök humánus
alkalmazásában, kétszer több bombát gyártottak és dobtak le
a félelemtől tátogó falvakra, mint amennyit a második
világháborúban Európára szórtak, azóta csaknem annyian
haltak meg a sárgák, feketék és fehérek közül
faji és az osztálygyűlölet dühöngéseitől,
mint a második világháború gázkamráiban,
legalább háromszor annyi forradalmárt végeztek ki,
mint amennyi meghalt a spanyol forradalomért,
százezreket öltek meg kibogozhatatlan helyi háborúkban,
azóta az emberiség lelkét nagyobb bűn terheli a vietnámi
krizantém lelkű nép törvényesített irtásáért, mint
az ukrajnai tömegsírokért, azóta több cinizmus, szadizmus,
nemzeti gyűlölet és előitélet szabadult a Földre,
mint amennyit Hitler apparátusa megtestesített; a pénz,
a hóditó vágy, a rossz kézbe került hatalom
több bűnt követett el a harmadik világban,
mint a gyarmatosítás még visszafizetetlen négyszáz esztendeje,
tankok csörömpöltek át elszánt kis országok forradalmain,
felszántották és sóval behintették Lumumba nagy termőföldet
ígérő lelkét, századunk segesvári csataterén ledöfték Che Guevarát,
Made in USA fegyverekkel lelőtték Amerika két fiát, akik nemcsak
a Holdra, józanabb Amerika földjére akartak lépni,
megölték Kinget, a négerek fülledt nyomorának
ablaknyitogatóját, a dél-amerikai indiánok közül
többet irtottak ki, mint amennyit Corteznek és
a kondás Pizzarónak ennyi idő alatt sikerült.

A kis kövér Olaszország ujjai közt szopogatja
Európa fülemüléit, felfalja fürjeinket,
az ember jóllakottan kiüríti sok száz pusztuló
lelkes állat delikát húsát, emancipált prostituáltjaink
kivesző madarak tollaiba takarják pucérló testüket, égre
terpesztett lábaikra fital-fókabőr-csizmát huzigálnak,
a gépkocsis urak kiirtják a történelmi városok isteni
galambrajait, mert azok lemocskolják a karosszériákat,
a város lélegző kertjeit leöntik betonnal a parkolóhelyekért.
Azóta beszennyezik a Föld édesvizeit, sugárzóanyagokkal
megmérgezték a világtengereket, fertőzővé
tették a levegőeget, aknamezővé az országutakat,
támaszponttá a Holdat, arzenállá a sztratoszférát,
új szíveket és új rettegéseket ültettek belénk,
szelid igényeinket elgyávítja
a rentabilitás, a racionalizálás, a termelékenység hisztériája,
legjobb szellemeink
gondolatai közül eltűnik az emberi üdvösség
megtervezésének gondja, kiszorítja
a világűr meghóditásának eufóriája. Halad a dologi világ,
és megtorpan az ember, kényelmesebb az élet,
de szomorúbb. Sokkal többet tudunk a létről,
mint amennyivel még el lehet viselni, felfedezünk
mindent az anyagról, s elveszti önbizalmát
az emberi szellem. Szabályozzuk a temészetet
s felfal szabályozhatatlan természetünk,
ennyi tökéletes tárgy között
tökéletességéből mind többet veszít az ember.

És azóta újra és újra nekilátunk, jóra összeesküvők,
megcáfolni e történelmet,
s felhozni valamit az emberiség mentségére.

SZÁZEZER ÚT

Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rádnézek is - álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: - Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
- másodpercenként a szívem
igent biccent és nemet int.

Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
- sem az, akinek képzelem
sem az, ami én akarok
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.
Bármely tükörben nézzem is:
- Megvagy! Idenézz! - sír, nevet,
de már is más, ahogy a víz
ragyogtat minden új eget.

Míg alszom, tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed - ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom,
és ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.

Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.
Rád nézek: - s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer úton,
hogy megleljem kapuidat.

És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok,
mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.

A van, a nincs kétvégű hinta,
és lengő hinta minden itt:
- ez mélybe dönt, szállni tanítva,
az zuhantat, míg felröpít.
Ha öröm hív - már vár a kín,
- a hinta egyre fel, leszáll,
ha égben vagy, lenn pokol int,
s ha mélyben - fentről fénysugár.

Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se - látod,
hát hagyd - majd újra álmodom.

Az Isten előtt álltunk régen
Egyetlen testvérem, és én
S a nagy urat zokogva kértem
Engedje meg, hogy mint az égben
A Földön is legyen enyém!

Bár egy reménysugárkát adjon,
Ha ennyit nem lehet, hogy lent,
A könnyes, bús világon,
Ha keresem, megtalálom
Az én testvéremet

És szólt az Úr: adok ezer virágos,
könnyű álmot, s ha egyedül vagy,
ha bánat ver meg,
Ha minden könnyeddel őt kerested
Talán megtalálod.

Érzem, ezen a bús világon
Valaki engem vár, szeret
S gyötör ezer tavaszi álom
Kerestem bár, de nem találom
Az én testvéremet.