2008. november 16., vasárnap

Ábrándozom...


Pattog a tűz a kemencében, s a hűvös helyiségben érezni lehet, hogy hogyan terjed szét a meleg
és a hidegtől gémberedett kezeimbe kezd visszatérni az élet. 
Rágyújtok szépen, szinte szertartásosan a pipámra, 
és az édes vaniliaízű füst betölti a helyiséget.
 Kormi cica felugrik mellém a kemence padkájára, 
nagyot nyújtózik álmosan, majd hozzámdörzsölődik és dorombolni kezd. 
Én közben arra gondolok, hogy de sok ember fázik és éhezik a világon!
Még egy nap is oly hosszúnak tűnik ha szenved az ember. De egy életen át?
Én biztosan nem bírnám ki! Vagy igen?


Hosszú évekkel ezelőtt, bizony nekem sem volt rózsás a helyzetem,
szolgálati lakásomat egyedül kellett fenntartanom. 
Keveset kerestem, spórolnom kellett, jól beosztanom a pénzt,
ebből kifolyólag gyakran csak piritós kenyérre és mézes kenyérre jutott.
Történt egyszer, hogy hazalátogattam
a szüleimhez és édesanyám rántott húst sütött.
 Én már olyan régen nem ettem olyant, és amikor az illatát megéreztem,
 hírtelen rosszullettem, szinte az ájulás környékezett!
Összeszűkült gyomromba nem fért bele több, mint egy szelet.
De annak az íze olyan felejthetetlen volt! Nem is ettem még olyan jóízűt!


Közben a tűzben időnként erősebb roppanás hallatszik, valószínűleg
egy pár szem kukorica pattogott. Szétnézek a konyhában ahol tartózkodok, és rácsodálok a saját
kezem munkájára. Magam is alig hiszem el, hogy mindezt én hoztam létre, talán ha terveztem
volna, akkor sem lehetett volna jobban megcsinálni. És mindez szinte alig került valamibe, mert
minden maradék anyagot felhasználtam, ami az építkezésből megmaradt. Mikor a fáradtságtól és a fájdalmaimtól elcsüggedtem, de sokszor kértem a jó istent, hogy adjon még erőt a folytatásra. 
És másnapra mindíg teljesült a kérésem!
De mit ér ez a földi kincs, ha szinte alig akad olyan, akivel megoszthatom?
Akivel meg megosztom, az meg nem tudja értékelni!


Van-e értelme ennek a küzdelemnek? Vagy van más fontosabb teendőm az életben?
Úgymond elhivatottság? Egy felsőbb óhaj, aminek meg kell felelnem?

4 megjegyzés:

Vörös liliom írta...

..Veled ábrándoztam én is... Nagyon szép gondolatok!

juli írta...

Drága Péterbács!
Gyönyörű gondoltaidat kicsit megkönnyeztem. De ez s jó, mert az ember megtisztul a sírás által és erősödk.
Álmodozni pedig kell! Én 17 éve arról álmodozom, hogy egyszer végigmehetek a kisfiammal az utcán: egymás kezét fogva sétálunk. Milyen szép álom! Számomra, ez is a végtelen kegyelem ajándéka. Lehet, hogy kívülről nézve bolondos, nevetséges, vagy épp szánalmas, de életadó ereje van.
Jó álmodozást kívánok!

Mado írta...

...újra, és újra elolvasom ezeket a sorokat, amikor benézek ide, és mindannyiszor megkönnyezem ezeket a sorokat...
és a sorok legvégén a nagy kérdés, van-e értelme a küzdelemnek?
...Péter bátyám ezen az oldalon meg találtam a választ is, hiszen nem sokkal e beírás után találtam egy másikat is, melyben szegény gyerekeknek szervezel Karácsonyt, és felhívásban szelíden adakozásra invitálsz és jutalmazod a csekély postaköltség fejében az adakozót.

Leborulok előtted!

Péter bácsi írta...

Nem csak a szív jó amelyik cselekszik, hanem az is amelyik együtt tud érezni!Meghatottál kedves Mado!